13. rész -Gondolatok

Egy fekete autó robog el a lakópark mellett. Pattieék háza előtt lassít le. Egy sötét alak lép ki az ajtón. Hosszú, fekete kabátja majdnem a földig ér. Körbekémleli a környéket, majd int egyet. Egy fiatal fiú néz ki az autóból. Ruhája szakadt. Könnyes szemekkel bólint a férfi felé, majd visszahúzódik a kocsiba.

-Megtaláltuk -mondja halk, mély hangon a férfi. Két fiatal száll ki az autóból. Kinyitják a csomagtartót, majd kivesznek egy furcsa, sárgadinnye méretű szerkezetet, és a házba sietnek.

-...Muszáj? -kérdezi a fiú.

A férfi végigsimít a lépcső korlátján, majd emlékeivel terhelve lép vissza.

-Igen -feleli rideg hangján.

A két fiatal visszaérkezik.

-Másfél percre állítottam, uram! -mondja az egyik, és haptákba vágja magát, majd mereven szalutál.

A férfi bólint, majd mind beszállnak az autóba, és elrobognak.

Pár másodperc múlva egy hirtelen érkező erős és hangos löket ledönti a ház alsó szintjét, melyre ráomlik a második. A légnyomástól a környező házak ablakai remegni kezdenek. Lángnyelvek csapnak fel az egykori falakon. Az egész ház romokban hever. Egy évtizednyi emlék veszik el másodpercek alatt. Amit nem temet maga alá az omladék, azt a felcsapó lángok emésztik fel. Ezernyi végignevetett perc, megannyi boldog pillanat... Most egy kupacban semmisül meg.

-Hallottátok ezt? -kérdezi Taylor, fejét felkapva.

-Nem... -mondja álmosan Betty, majd mélyen elmerül a tábortűz bámulásában.

A sötétben a fák úgy hajolnak föléjük, mint a szörnyek. Körülöttük halkan terül el az erdő.

-...Zombik... Heh, mintha valami rossz horrorfilmben lennénk... -mormogja Betty.

-Egyet nem értek -kezd mondandójába Pattie-... Honnan tudták a madarak, hogy baj van? Miért repültek el?

-... Még nem tudunk mindent ezekről a... valamikről. Addig nagyon nem tudhatjuk a választ -szól Taylor.

A tűz mellett parkoló autó leghátsó három ülésén Darcie próbál aludni. Mrs. Yessina a vezetői ülésen pihen. A kocsi platóján Berry kémleli a csillagokat.

-...Ez olyan furcsa... -mondja Betty.

-Mi? -kérdezi Taylor.

-Minden.

Betty elmerül gondolataiban.

Egy furcsa érzés ragadta el őket azóta, mióta látták osztálytársukat meghalni. Ha egy pillanatra nem figyelnek oda, becseppenek egy álomvilágba. Egy olyan helyre, ami azt mondja: Itt biztonságban vagy! És ha épp nem a folyamatos életveszélyre gondolnak, átrepülnek ebbe az álomvilágba. Itt úgy viselkednek, mintha ez is csak egy átlagos szerda lenne. Ugyanakkor elég egy szó, egy mozzanat ahhoz, hogy visszatérjenek a valóságba. Ilyenkor viszont elönti őket a folytonos rettegés. Talán, úgy is mondhatjuk, nem szokták még meg, hogy folyamatosan résen kell lenni, ugyanis bármikor az életükre törhetnek.

-Na jó, én lefekszem... -mondja Taylor, és leveszi kabátját, leteríti az autó platójára, majd álomra hajtja fejét.

Aron mélyen bámulja az előtte elterülő sötétséget.  

A tűz vörösre festi Pattie rémült arcát.

-Néha nem értem Betty-t. Évzáróra bejön, másnap pedig azt sem tudja, hogy hol van. Nem érdekli semmi! És ez a helyzet... Itt vagyunk, a városban, ahova születtünk, ahol felnőttünk, ahol legjobb barátok lettünk... Annyi különbséggel, hogy most az utcára se tudunk teljes biztonságban kimenni. A félelem, mint egy bogáncs a kabátunkon, nem tudjuk elzavarni, mindig ott van, és fájdalmat okoz... -gondolja magában.

Aron egy bükkfához dőlve őrködik, miközben egy kis bicskát forgat bal kezében.

-Éhes vagyok -jelenti ki Betty.

-Most ettünk! -szól Pattie.

-Egész nap mindössze egy sonkás szendvicset ettem, meg egy krumplit, és mellette meg egész nap vagy futottunk, vagy menekültünk!

A tűz lassan pislákolni kezd. A legvastagabb ágat már csak égett gallyak tartják,  melyek a súlytól elporladnak, így nagyobbik testvérük belehuppan a hamuba belehuppan a hamuba. A kipattanó parazsak vidám fogócskába kezdenek, miközben próbálnak minél feljebb és feljebb jutni.

-Figyelj... -Betty feláll, majd leül barátnője mellé- van egy ötletem, de... akkor most kéne mennünk.

-Miről beszélsz? -kérdezi Pattie.

Aron szinte már eggyé vált az őt körülvevő sötétséggel.

-... Gyere! 

Betty feláll, majd a autó felé indul. Lassan eltolja a biciklijét, ami kb. fél méterre Taylortól parkolt.
-Hova megyünk? -suttogja Pattie.
Berry lassan átfordul a másik oldalára, majd horkant egyet.
-El! -mondja Betty-... Aron?
Nem érkezik válasz.
-Alszik, indulhatunk! -szól Betty, és felpattan biciklijére. Pattie utána ered.
-Most komolyan, hova megyünk? -szól barátnője után.
-Halkabban! ... Amúgy a vasútállomásra.
-A vasútállomásra? Minek?

-Kíváncsi vagyok valamire...
-De mire? -Pattie lefékez.
Betty, amint észreveszi, hogy társa megállt, ő is lelassít.
-... Ha tudják, hogy mi történik a városban, nem küldenek vonatot... -szól.
-Kik?
-Bárki! Csak észrevette valaki, hogy lassan teljesen eltűnnek az emberek az utcáról!
-... És pontosabban mit akarsz csinálni?
-Még nem tudom. De gyere.
Megint elindulnak. Pár perc múlva kiérnek az erdőből. A főútra kanyarodva mennek tovább.
-És a többiekre nem gondoltál? Csak otthagyjuk őket... -mondja Pattie.
-Ha gyorsak leszünk, még pirkadat előtt visszaérünk. Most hány óra van?
Pattie karórájára pillant.
-Fél kettő. Siessünk!
-Oké... -válaszol Betty, majd gyorsítani kezdenek.
Az utcán végignyújtózkodó sötétségben csak az aszfaltról visszaverődő gyenge holdfényről tudják, merre kell menni. A város ezen részében nincs áram. Az egyik utcából egy keserves női sikítás, majd gyermeki sírás hangja tör fel. A hideg, őszi szellő megcsörgeti az út mellett fagyoskodó száraz leveleket.
A két barátnő lekanyarodik az egyik utcán, majd utána jobbra fordulnak. Pár sarokkal arrébb már működnek az utcai lámpák.
Egy ismerős, összegraffitizett falú épület tűnik fel.
-Itt vagyunk!
Tovább gurulnak az állomás felé. Meglepetésükre, a vonatra többen is várakoznak.
-Nézd! Kik azok? -kérdezi Pattie.
-Ezek mit csinálnak itt?
-Nézzük meg...
-Várj! És ha... zombik?
-Akkor már felzabáltak volna! -mondja Pattie, majd biciklijét az emberek felé tolja.
A várakozók között egyaránt van férfi, nő, gyerek, idős is. Az egyik családnál egy német juhász is ül.
-E-elnézést, önök a vonatra várnak...? -kezd bele a kérdésekbe Pattie. Barátnője egy méterrel mögötte fedezi.
-Igen -szólal meg egy egyszerűen öltözött, hatvan körüli férfi.
-...És miért is? -Pattie próbálja kideríteni, hogy tudnak-e a zombikról.
-...Hogy miért is? Mert olyan lények mászkálnak az utcákon, amiket eddig még senki sem látott! A pokol legmélyebb bugyraiból szedték szemeik tűzét, bőrük sápadt, mint a nyári holdfény, hangjuk, mint a halál hívószava. Egyszer láttam őket, akkor veszítettem el drága feleségemet is...
-Sajnáljuk... -válaszol Pattie szűkszavúan- de valószínűleg erre az állomásra ma nem fog befutni egy vonat sem.
-De be fog! Megmondták!
-Kik?
-Hát az egyenruhások! Azt mondták, hogy zárkózzunk le a pincébe a rémek elől, de mivel nekünk a nyári esők alatt beázott minden, ezért nem mentünk. Utána jött egy másik csapat ember, ők másmilyen ruhában voltak, és ők mondták, hogy jöjjünk ide.
-Egyenruhások? Milyen egyenruhások? ...Katonák? -kérdezi Pattie.
-Nem, nem, inkább olyan rendőr félék. Viszont rendesen fel voltak fegyverkezve, legalább annyira, mint egy katona.
-... Köszönjük... -mondja.
-Hé, Pattie... A vonat...
A távolból gyenge fénycsóva jelenik meg, az emberek izgatottan készülődnek a felszállásra.
-Vonat? Nekem ez gyanús...
-Zúzzunk innen!
-Várj! -kiált Pattie, majd az öreg bácsi felé fordul- Ön nem szeretne velünk jönni?
-Minek? Végre megmenekülhetek!
Vonat egyre közelebb érkezik az állomáshoz.
-Jöjjön, kérem! -Betty megragadja a bácsi hideg kezét, és magával rángatja.
-Hova visztek? -kérdezi.
-El innen! Mennünk kell!
-Ahhoz én mért kellek?
-Nem hagyhatjuk itt Önt!
-Miért? -értetlenkedik a bácsi.
-Csak jöjjön! -mondja Pattie, majd megfogja az úr karját, és magával húzza. Betty felpattan biciklijére, bal kezével saját kormányát, másik kezével barátnője biciklijét fogja, majd tekerésbe kezd.
Mikor már elhagyják az állomást, befut a vonat. Az emberek kezükben a bőröndjeikkel, lelkesen várják a felszállást. Viszont, az új jövőt jelentő vagonokról nem a kívánt "személyek" szállnak le...